Alapvetően egyfajta elemző - értelmező, vagyis analitikus szemléletben szeretek megközelíteni minden problémát. Bár klinikusként sokféle patológiával, tünettannal találkoztam/om, nem diagnózisokban, nem tünettanban, hanem jelenségekben gondolkodok. A "tünetre", mint "üzenethordozóra" tekintek, melynek mögöttes tartalma megfejtésre, feltárásra vár. Felfedezni, mi az üzenet valódi tartalma, mi a funkciója jelen életemben, illetve múltamban honnan ered. ..  pl. Mitől, milyen helyzetekben is szorongok? Miért nem tudok örülni? Miért érzem úgy, hogy nem tudok továbblépni helyzeteken, kapcsolatokon? Hogy történhetett, hogy elakadt az életem? ...és sorolhatnánk...

     Ebben a kontextusban terápiás módszerem alapját a verbális kommunikáción alapuló feltáró beszélgetések adják. Ezek során a jelenben problémát okozó elakadásokat, visszatérő, nem megfelelő (maladaptív) megküzdési módokat, korunk gyakran használt kifejezésével élve a "sémákat" igyekszünk feltárni, értelmezni.

   Az ismerkedés fázisában az ún. elsőinterjú keretében körvonalazzuk terápiás céljainkat. A múlt "megidézéséhez" sor kerül az egyéni élettörténet, majd a családfa megbeszélésére, melyeken keresztül a fontosabb "témák", terápiás fókuszok elkezdenek kirajzolódni. Remek technikai elemnek tekintem és használom klienseim belső képi világát (katathym képélmények) is a terápiás folyamatban, melyhez relaxált állapotban megidézhető képeiket, valamint a beszélgetések során spontán megjelenő álmaikat hívjuk segítségül.

     Az egyént egy családfa leszármazottjának tekintem, aki hordozza felmenői érzelmi - gondolati – kapcsolati mintáinak lenyomatát is. A transz-generációs minták feltárásában - fókuszt helyezünk a családi örökségekhez, ősökhöz fűződő "lojalitásra", az ebből fakadó belső konfliktusokra (pl. Amikor tudatosul valakiben: vajon "miért is az anyám, nagyanyám, dédanyám stb. életét élem...?") Vagy a destruktív sémák feltárásán keresztül próbáljuk megérteni és oldani a "destruktív jogosultságok" (pl. "Nekem csak ez jutott" , "Sosem lehetek boldog, sikeres" stb. gondolatok), terhét is. 

      Terápiás munkám során kiemelt figyelmet fordítok arra is, hogy a múltból felsejlő elakadások ne csak gondolati síkon, de érzelmileg is átdolgozhatóvá váljanak, hiszen érdemleges fejlődés, változás csak így érhető el.

     Talán a fenti gondolatok is mutatják, hogy tanulmányaim és tapasztalataim során, - beleértve a már professzionális klinikusi pszichológusi munkát is, egyre inkább a különféle segítő attitűdök, terápiás technikák, módszerek ötvözése vált legfőbb érdeklődési területemmé. 

        Holisztikus szemléletemben jól megférnek egymás mellett, egymást kiegészítve a dinamikus - analitikus, a kognitív, a relaxációs, imaginációs, álomértelmezési technikák, a családterápiás ismeretanyagok sokszínűsége. Lassan három évtizedre visszanéző tapasztalataim alapján azt is látom, hogy generációkon átívelő családi örökségeink lenyomata valóban lépten-nyomon előkerül egy - egy beszélgetés - sorozat során. Ezek beemelése, értelmezése szintén meghatározó részét képez(het)i a terápiás folyamatnak, hiszen felmenőink élete (sokszor tudattalanul) bennünket is determinál(hat).

    Fontosnak gondolom, hogy az ember értse önmagát, tudjon kapcsolódni, - és jól kapcsolódni belső világához, érzéseihez, impulzusaihoz, gondolataihoz. Ekkor válik képessé arra, hogy a másik emberhez is "elég jól" tudjon kapcsolódni, viszonyulni. Félelmeink, szorongásaink legtöbbször ennek hiánya mentén alakulnak ki és kezdik uralni mindennapjainkat, életünket, - adott esetben komolyabb mentális problémák (hogy csak a leggyakoribbakat sorolja: pl. pánik-szindróma, hangulatzavar, pszichoszomatikus zavarok vagy egyéb szorongások,) kialakulásához is vezethet.

   Hiszem, hogy mindaz, ami a fejlődéshez szükséges, eleve adott az emberben, hogy nehézségeink megoldásának kulcsa mindig önmagunkban van, s hogy a fejlődés, gyógyulás legfőbb komponensét kapcsolataink adják.

       A terápiás folyamat menetében  - éppen ezért - mindvégig a kapcsolatra építek, - elsősorban emberként igyekszem jelen lenni, s csak másodsorban, mint pszichológus. Kiemelt szerepet tulajdonítok annak, hogy a hozzám fordulók a szeretet és elfogadás, vagyis egy empatikus, biztonságot adó légkörben átélhessék: mindannyian jogosultak vagyunk egy emberhez méltó, élhető életre. Az önfeltárás, önismeret útja olykor rögös, de ez nem azt jelenti, hogy csak a fájdalmakra, nehézségekre fókuszálunk, sírunk, szomorkodunk vég nélkül. Szeretem a humort, melyet csodás túlélő csomagnak tekintek, s amely a terápiás folyamatban sokszor jelzi, hogy jó irányba megyünk, "gyógyulnak a sebek", már jobban van erő a mindennapokhoz, a jókedvhez is.

      Úgy vélem, nincs olyan személyiség, élethelyzet, krízis, mely eleve kizárná a továbblépés, a fejlődés lehetőségét. Éppen ezért érdemes az önismereti munkáról/ pszichoterápiáról mint egyfajta "élet-adta" esélyről gondolkodni, mely a személyiség magasabb szintű összhangját célozza. Áthangolja, erősíti nehézségekkel való megküzdési készségeinket, ezáltal bennünk szunnyadó erőket mozgósít, és a mindennapokat is élhetőbbé teheti.

          Bármerre is sodor az élet, mindig megérint a nehézségeivel küzdő, szenvedő ember, mindenkor megindító és egyben felemelő érzés számomra látni és megtapasztalni a krízisekből kibontakozó fejlődést, s átélni, hogy sokszor semmi másra nincs szükség: egyszerűen csak jelen lenni. 

        Igyekszem minden helyzetből magam is tanulni, hálás vagyok mindenkinek, aki beengedett / beenged egy időre az életébe, s hiszem, hogy találkozásaink gazdagabbá tesznek.